Huh, nagyon régen nem írtam. Nem is tudom, hogy így utólag hogyan fogom tudni visszaadni azt a sok-sok történést, hogy hogy éltem meg a dolgokat …

Február 26-án kellett volna utaznom, nos ez a dolog meghiúsult azzal, hogy nem tudtam eljönni a cégemtől, ugyanis a „végkielégítéses” tervem meghiúsult azáltal, hogy a cégem megegyezett a kormánnyal (vagy fordítva) miszerint kap támogatást, ha nem küld el embereket. Nos, ez csodálatos dolog, csakhogy nekem újra csak egy lehetőségem maradt, leszámolni, ami nagyon nem akarózott, arról nem is beszélve, hogy a felmondási időm másfél hónap. Végül is, március 5-én tudtam meg, hogy el tudok menni március 6-al és így tudok utazni március 10-én (ez volt a nem tudom hanyadik kezdési időpont, amit kaptam a kinti cégtől.

Március 6-án számoltam le és gyakorlatilag fél óra alatt elbúcsúztam 25 éves munkahelyi múltamtól, mit mondjak, nem volt könnyű. Az utazásig fennmaradó 3 nap alatt kellőképpen ráhangolódtam a kiérkezésem utáni depressziós állapotomra, gyakorlatilag végigbőgtem.

Megérkezésemkor, ahogy azt elvárja az ember Angliától, esett az eső, és úgy összességében nem értettem saját magam, hogy miért is csináltam, nem vagyok én mazochista, és ha nem mondok fel otthon, valószínűleg az esti géppel hazarepülök.

A kint töltött első napjaimban nem nagyon tudott velem kommunikálni a családom, gyakorlatilag 5 másodperc alatt el kezdtem sírni a telefonba, így azonkívül, hogy: hi- hi- hiááá, hüp, hüp, -nyoztok, egyéb információt nem szedtek ki belőlem.

A cég: nos, ez nem az a cég, aki nézi a Prison Break-et, valamivel rosszabbul fizet (gyakorlatilag a minimumot), de nem is olyan veszélyes nekik dolgozni.

Colchesterben élek, egy idősotthonban dolgozok, többféle betegségben szenvedő betegek ellátására szakosodott Care Home-ban. Nagyon sokan érkeztünk azon a napon, amikor én, és utána gyakorlatilag még két-három hétig özönlöttek az új munkások, 90 %-ban lengyelek. Mindegyikőnket más-más házba raktak, én a Huntington-kóros betegek házába kerültem, egy ideig csak break-táncosokként emlegettem őket, folyamatos rángó mozdulatuk miatt, azóta megismertem személyesen is a rezidenseket és kötődöm hozzájuk, így leszoktam róla.

Az első hetet nemcsak mentális problémáim miatt volt nehéz túlélni, nyelvi nehézségeim is akadtak jószerivel. Gyakorlatilag egy szót sem értettem. Ráadásul az első héten (bocsánat, a másodikon, mert egy hét eltelt édes semmittevéssel, mivel addig nem állhattunk munkába, míg a CRB – angol erkölcsi bizonyítvány – meg nem jött) hét napból 7 napot dolgoztam, napi 12 órát úgy, hogy csak akkor ültem, ha elmentem az illemhelyiségbe. Az irodai forgószékhez szokott ülepemnek nem kis munka volt hozzászokni. Le is apadt rendesen. Ráadásul a ház menedzsere, egy filippínó hölgyemény, a FŐNÖK, körülbelül a derekamig ér, nem díjazta hiányos angol nyelvtudásomat, így egy hét múlva sikerült elérnem, hogy teljesen ellehetetlenítsem magam és mg inkább feltegyem magamnak a kérdést: MI A FENÉT KERESEK ITT?

Aztán napról napra fejlődik az ember, ragad rá, nemcsak a kosz, a nyelv és a tudás is. Most már elmondhatom, hogy gyakorlatilag fél perc alatt bárkit tisztába rakok akár ül, akár áll, akár fekszik az illető.

Két hét után átkerültem éjszakás műszakba. Habár nem kérdeztek meg, hogy akarom-e, örültem neki. Így alapból heti 48 órát dolgozhattam, nem 42-t, ez a kötelező, a többi a menedzser jóindulatán múlik, kinek adja a túlóra lehetőséget. Túlóra nélkül „csak” zsebpénznek elég a fizetés. Szóval így garantált egy kicsi túlóra és több a szabadidő, mert a nappalos műszaknál 6 órás, vagy kétszer hatórás műszakok vannak, így elaprózódhat, heti 7 napra is akár, pihenőnap nélkül. Éjszakásnál garantált a 3 nap szabadnap. Ami nem jó viszont, és csak utólag jöttem rá, hogy nem tudok aludni nappal, így állandóan kialvatlan vagyok.

A cég tényleg biztosított szállást, 1 hónapig, az adminisztrációs épület első emeletén volt egy bájos kétágyas szoba, amit rögtön megosztottam egy (természetesen) lengyel, velem egyidős nővel, Margorzata-val. "Savanyú uborka" szintén nem tett jót a depis lelkivilágomnak, olyan arcot vágott állandóan, mint aki citromba harapott, viszont arra jó volt, hogy mégse legyek egyedül.

A munkahely közelsége (szemben az ablakommal) mellett azért volt hátránya is a szobának. Pl. este 10-kor automatikusan bezárt az épületbejárati ajtó és csak kóddal lehetett kinyitni, amit elfelejtettek velünk közölni, így az első esti kimaradásom (aztán követte jópár, mert a számot állandóan elfelejtettem) alkalmával átalakultam az ablak alatt szerenádot adó Rómeóvá.

A másik, hogy hiába vittem laptopot, internet nem volt a szobában, így kénytelen voltam minden nap felmenni a könyvtárba, hogy 20 percig csetelhessek az imádott-hiányolt családdal és hogy ex-kolléganőimnek írhassak pár sort.

Ja, fotók: az első az adminisztrációs épület, itt volt a szobánk egy hónapig, az emeleten. A második a breakdance-es ház, más néven Amber Lodge, itt dolgozom én. Még. Most.

Szerintem többet írtam, mint ami szórakoztató lenne, így most befejezem.

Folyt. köv.

Szép estét mindenkinek,

Üdv.

KikiGirl